Az Erasmus ösztöndíj az elmúlt évtizedben több mint három millió ember életét változtatta meg – nem beszélve arról a kb. egymillióról, akik egyenesen ennek köszönhetik az életüket: ők az Erasmus baby-k.

A programot a filmművészet és a könyvpiac sem hagyhatta szó nélkül. Elég csak az egyébként közepesre sikerült „Lakótársat keresek”-re gondolnunk, amit mégis minden erasmusos a magáénak érez egy kicsit amolyan „kicsit sárga, kicsit savanyú, de…” gondolatokkal és elérzékenyülten bólogat végig azzal a bizonyos „Aha-élménnyel”. Xavier szürreálisnak tetsző „spanyol fogadója” igenis valós, ahogy a történet többi része is, főleg az eleje és a vége: sírunk, mikor megyünk, és még jobban sírunk, mikor jövünk – de ennek így kell lennie, így teljes az élmény. Így tökéletes ez az utánozhatatlan pár hónap, ez a végigélt, miniatűr élet.

Ha pedig Xavierrel együtt sírtunk, akkor Ana Bognaróval együtt keseregtünk azon, hogy milyen kár, hogy ezt az „állást” csak fél évig fizetik meg. Mert mikor Anna volt spanyolhonban, ez még így volt. Most viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az a félév mégsem csak egyetlenegy félév. A dolgok néha meglepően jó irányba változnak. Én pedig végre egyszer tényleg jókor vagyok a jó helyen.

Szóval la vida Erasmus avagy heading to the North (pontosabban to the South of the North) and #winteriscoming! ;)