Így hagytunk el két embert a nemzeti parkban.
Bár az első pár hét programjairól a sorban állás közben sikeresen lemaradtam, mégis sikerült jegyet szereznem az egyik túrázásra a hétvégén. Nem igazán tudtam, mire számítsak, csak megtetszett az ötlet, hogy végre mehetek valahova. "Söderasen Nature Park" - ez állt a jegyen, és vagy egy órát ment a busz, mire Lundból odaértünk. Kicsit osztálykirándulás feeling, főleg, mert az első itteni magyar ismerős ült mellettem, Kriszti, akivel a Malmö-Lund reptéri buszon ismerkedtem meg.
Az idő szép volt (meaning: nem esett), szóval tökéletes nap egy kis erdei túrázásra, gondoltuk. Aztán bedobtak a mélyvízbe, mert kiderült, hogy egész nap fel-le kanyarogtunk a dombokon, völgyeken és az elképzelhető mindenfajta talajon. De tényleg, volt sár, fű, kavics, kő, hidak és mindenféle. A hangokból lehetett tudni, hogy milyen az út előttünk, ha senki se beszélgetett, akkor érdemes volt a lábunk elé nézni. Egyébként pedig azt kell mondjam, hogy bár kellemesen fárasztó volt - néha talán nem is annyira kellemesen -, kicsit többet vártam. Valami kilátást jutalomként a végén legalább. De csak fák voltak. Még a külön kiépített kilátóhídról se látszott semmi más. Bár igaz, Skane nem igazán egy hegyvidéki megye.
Szóval túráztunk kifulladásig, aztán tóparti chill, majd irány a busz. Létszám check és upsz, két ember hiányzik. Vagy egy fél órát keresték őket a mentorok, de mivel nem volt névsor - hát, úgy tűnik, mégse osztálykirándulás volt -, azt se tudtuk, kit hagytunk el. A buszban ülve nehéz volt elhinni, hogy valaki tényleg lemaradhatott, de amikor beindították a motort és elindultunk, már kicsit ijesztő volt, hogy még mindig nem kerültek elő. Szóval otthagytuk őket. Tényleg otthagytuk őket. Említettem, hogy egy órányi buszútra voltunk Lundtól? És hogy egy hatalmas nemzetiparkban voltunk, ahonnan még akkor se kap távpontot az ember, ha a legmagasabb csúcsra felmegy és onnan lenéz, mert ott is csak fák vannak? Mégis otthagytuk őket. Persze név és kontakt nélkül nehéz lett volna bármi mást tenni, és nekünk akartak kedvezni a mentorok, hogy ne várjon két emberrel másik ötven, de akkor is. Otthagytuk őket.
Már félúton jártunk Lundba, amikor valaki rájött, hogy kik ők és sikerült elérni őket telefonon. Félálomban csak annyit hallottam, hogy az egyik mentor az kiabálja a telefonba, hogy "Can you run? RUN!", merthogy az utolsó busz, ami a nemzeti parktól indult aznap, kb. 3 perc múlva indult. Hát hiába futottak (volna), nem érték el. Az utolsó infónk az volt róluk, hogy stoppolnak. Igen, így kezdődnek a horror filmek is...
Hogy mi lett velük, az aznap nem derült ki, csak múlt héten, mikor véletlenül találkoztam az egyikükkel. Mókás volt, mikor a "vigyázz, ha túrázni mész, mert simán otthagynak" sztorimra a reakció az volt, hogy "tudom, engem hagytak ott". Szóval van happy end a sztori végén, megkerült a két lány, sétáltak, stoppoltak, vonatoztak és nem sokkal utánunk már Lundban voltak.
