„Please do not answer to this e-mail.” – ez állt a várólistás kolis levelemben, ami azért elég ijesztő. Főleg, mert hozzátették, mostantól ne támaszkodjak csak rájuk lakásügyben. Kössz szépen!

Szóval várólista. Nem tudom, miért döbbentett meg ennyire, igazából ha belegondolok, számítanom kellett volna rá, hiszen a túl sok tépelődés miatt – decisions, you are killing me... – szinte az utolsó pillanatban állítottam fel a koli sorrendemet. Plusz előre szóltak, hogy nagy itt a verseny és sokkal többen vagyunk, mint kolesz férőhely. Mégis valahogy teljesen biztos voltam benne, hogy jut nekem egy szoba. Ha nem is ott, ahová jelentkeztem, hanem valamelyik másikban, de jut. Hát, úgy tűnik, tévedtem.

Ezzel el is kezdődött a „hol fogok lakni?” para, és a végeláthatatlannak tűnő hirdetés nézegetés meg e-mail írogatás. Kicsit frusztráló napi több tízszer végiggörgetni a BoPoolent, hogy újra meg újra ugyanazokat a szobákat találjam meg. A vicces az, hogy már megismerem őket, tudom, melyik kié azok közül, amiket már olvastam. De újak nagyon ritkán jönnek (megfelelő árkategóriában és/vagy helyen). Az elején még válogattam, és azt hiszem, túl későn írtam az első kinézett szobák egyikére, úgyhogy sikeresen le is csúsztam „az álomszobáról” – bár ki tudja, hiszen sose kaptam választ. A második álomszobáról pedig kiderült, hogy fraud volt, jó kis kezdet... Aztán szép lassan kezdtem lejjebb adni a szintet, és már mindenkinek írtam, aki legalább az ár paraméteremnek megfelelt – persze először csak a kérdéseimmel. Azzal a kb. fél tucat előre gyártott kérdéssel, ami fontos számomra. Nem mondom, néha egész mókás válaszokat kaptam – a legmókásabb az volt, amikor a főbérlő öszesen annyit írt vissza, hogy de sok kérdésem van... neki ennyire mindegy, hogy kié lesz a szoba? A másik véglet viszont, hogy adjak ajánlást az előző főbérlőmtől; Josephine, pls! –, szóval legalább ebbe is beletanulok. Vagy legalábbis megszenvedek vele, és lesz róla tapasztalatom, ha majd egyszer itthon „élesben” megy a dolog.

Most mégis inkább kiborító, mint kellemes elfoglaltság. Most, mikor végre nincsenek vizsgák, nincs jogsi és egyre fogynak a tavasz kötelezettségei, úgy tűnik, ahelyett, hogy kicsit nyugtom lenne, egyszerűen csak átadják a helyüket a nyári feladatoknak, amiknek szintén hosszú a sora. Ezzel persze nincs is gond, rendszerető, pontos, talán túl precíz nőszemély vagyok, aki szereti a listákat és még jobban szereti kipipálni rajta a tételeket – btw, mikor lettem ilyen ijesztően control freak? –, csak azt hittem, a szoba kérdést már egyszer és mindenkorra lerendeztem. Az április közepi első menet se volt épp egy sétagalopp, úgyhogy úgy éreztem, már megdolgoztam érte. De hát most eljött a csapó kettő, és ha lehet, ez még nagyobb kitartást követel. Challenge accepted, not very happily, though.

És még egy dolgot, ami talán a legrosszabb mind közül: állandóan magamra kell szólnom, hogy ne Elm Green Close-t keressem Lundban, mert nem fogom megtalálni. Ne 5 szobás kertes házat várjak, hanem érjem be a helyi adottságoknak megfelelő kislakással. Hogy érjem be akár egyetlen lakótárssal négy másik helyett. Miközben folyton emlékeztetem magam, hogy az az idő már elmúlt – gyönyörű volt, sose felejtem, de vége –, újra meg újra megdöbbenek, hogy két éve tényleg (tényleg!) mennyire hatalmas szerencsém volt. Akkor keresnem sem kellett, az ölembe pottyant a világ legjobb landlady-landlord párosa (sose lehetek elég hálás nektek, Josephine és Tom, illetve Melinda!) és általuk egy ház, ami nemcsak albérlet, de valódi otthon tudott lenni olyan szobatársakkal, akik pedig családtagokká váltak a mi kis miniatűr életünkben.

De az egy véletlen volt. Egy hatalmas szerencse – az íreké, ha úgy tetszik –, olyasmi, amire nem készültem, nem is készülhettem volna, egyszerűen csak így alakult. És így volt tökéletes.

Most viszont most van, másik város, másik ország (bár hasonló nevű és hasonló méretű – talán nem véletlenül), mások a viszonyok és mások a lehetőségek. Én is tenni akartam érte, hogy más legyen a helyzet. Ezért nem Nottingham. És ezért kellett volna annyira a koli. Mert minél kisebb a hasonlóság, annál kevésbé kezdenék szívfájdító összehasonlítgatásba. Egy koliban adottak a viszonyok, de ha én választhatok albérletet, túl nagy a kísértés, hogy a múltat keressem a jövőben. De most nincs tuti tipp, ahogy szárnysegéd – vagyis „boyfriend” vagy „nonna” – sem, csak én. Most nem ugorhatok fejest a látatlanba, fel kell mérnem a terepet. Választ kell kapnom arra a fél tucat előre gyártott kérdésre, mielőtt bármire is igent mondok.