Vagyis Lundban lakom. Illetve „Barbie girl in a plastic world.”

Jelentem megérkeztem északra, és azóta annyi minden történt, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy az Arrival Day-en el se hittem, hogy tényleg Svédországba jöttem – kicsit Kevin McAllisteres volt a helyzet –, olyan szép idő volt és maradt is az első héten. Otthon hagytam az esőssé vált Pestet és a napfényes Malmöben értem földet. Bolond ez a világ. Azóta persze „helyreállt a rend”, otthon 30 közeli fokok, itt meg megjöttek ám a hűvös esték és az esős nappalok, oh yeah…

AF BORGEN - az egyetem főépülete. Itt kezdtünk az Arrival Day-en

Szóval Arrival Day. Már a repülőn jó helyet sikerült találnom, mert azonkívül, hogy egy kedves honfitárstól jó tippeket kaptam Lundról meg Malmöről még az ablakon is kiláttam végre landolás előtt. Szóval a hófehér blank page határozottan színesedik. A Malmöből Lundba vezető buszúton már egész magyar delegációnk volt, ki gondolta volna. Lundban pedig… az első culture shock: a gender equality gyakorlatias megjelenésének első példája tényleg megdöbbentő volt kicsit. Hozzám hasonló picike lányok pakolták tele a kisbuszokat a hatalmas bőröndjeinkkel egyetlen szó nélkül, egyetlen fiú segítsége nélkül, majd bepattantak a volán mögé és vittek minket először beiratkozni, majd kit-kit a saját szálláshelyére. A beiratkozásról csak annyit, hogy bár rengetegen voltunk, és sorok voltak, congrats a szervezésért, és külön köszi a székekért, amiken „sorba lehetett ülni”. Azért már kevésbé, hogy mire sorra kerültem, minden orientációs hetes programjegy elfogyott.

Ezenkívül viszont mindent gyorsan és könnyen megkaptam, aztán már suhantunk is Bautast… (még mindig nem tudom fejből, hogy hogy hívják), szóval a szállásunk felé. A mókás rész akkor jött, amikor kiderült, hogy az egyébként nagyon talpraesett mentorlányoknak sincs fogalmuk róla, hogy hol is van az a hely. Ha nem hivatalos szállás lett volna és nem lett volna már a kezemben a kulcs, biztos elkezdtem volna pánikolni, hogy ennyi, nem is létezik, átvertek, nincs is hol laknom. Bár ami azt illeti, a térképen tényleg nem létezik: a Google maps csak üres placcot mutat ott, ahol a házaink állnak. Szóval legalább nem valami ezeréves pókbirodalomba megyünk, már ez is valami.

A zsákutcánk, Bildstensvagen - ezt se lesz egyszerű megjegyezni

Bár az is igaz, hogy az egyetem főépülete és minden más épület a városközpontban, ami mellett elhaladtunk, olyan gyönyörűséges volt a vörös téglafalával és a borostyános homlokzatával, hogy igazán sajnálom, hogy én valami modern kockaépületben fogok lakni. Merthogy végül – nem minden erőfeszítés és kérdezgetés nélkül – csak meglett a B-betűs kimondhatatlan szálláshely egy csendes zsákutca végén (majd nem lesz az, ha beköltöznek a nemzetközi lakók a kis lakáskákba), én pedig áldottam a szerencsémet, hogy egy 1666 óta létező egyetem több százéves városkájában megkaptam a legkevésbé hangulatos szálláshelyet. Bautastenen a maga két kétszintes (mert a svédeknél a földszint az első, az első pedig a második emelet - reasonable, right?), fehér-kék-narancssárga épületével nagyjából úgy néz ki, mintha az egész műanyag mobilház lenne. Vagy legó. Mintha a legkisebb szél elfújhatná. Szóval innen a „Barbie girl in a plastic world” kifejezés, mert hogy több szomszédomnak is mondtam, hogy szerintem nagyon műanyag hatást kelt a dolog – a név kérdést meg ugye nem kell magyaráznom (magyarázhatom épp eleget az ittenieknek, hogy „without the e at the end…” meg hogy nem, ez nem valami speckó nickname, csak a nevem sima rövid változata, de akkor sem adom fel, csak azért sem leszek Barbara).

azok a színek és az a design hiány... home sweet home? meglátjuk...

De vissza a szállásra. Nagyon modern, nagyon praktikus, és ezért nem kifejezetten otthonos a lakáskánk (mondom ezt azzal a biztos meggyőződéssel, hogy nagyon hamar otthonnak tudtam nevezni egy össze nem illő bútorokkal és giccses festményekkel teli ír házat), viszont a célnak megfelel, még ha hiányzik is belőle a nappali. Merthogy azt egész egyszerűen kifelejtették - mint az Odense-i egyetemről a wc-ket, de az egy másik sztorik, kérdezzétek róla a Krisztit. A szobám kifejezetten tágas, minden van benne, amit fél évre egy erasmusos kívánhat, éppen csak személytelen. És ez az egész lakásra vonatkozik. Mosó és szárítógépünk van, viszont nagyon fogom hiányolni a mikrót meg a pirítót. Az első napokban egyébként nagyon érdekes volt felfedezni, hogy mi minden van az egyes lakásokban. Miket hagytak ott az előző lakók (kávéfőzőt, szárítót, biciklit!) vagy miket tettek éppen tönkre. Van, akiknek szobamérleg, a kelleténél több olló vagy éppen borospoharak jutottak, mások meg fürödhettek az első napokban zuhanyfüggöny nélkül és ihattak felespoharakból.

lovely, isn't it?

Egyelőre barátkozunk, én és Bautastenen, még nem tudom, hogy szeretni fogom-e ezt a helyet, de igyekszem. Ahogy a lakótársammal is, bár már most látom, hogy sose lesz olyan, mint azok a kedvesek a 703-as szám alatt. Inkább egymás mellett élünk, mint együtt, ami talán nem is baj. Szocializálódni a szomszédban is lehet, itt pedig abból lesz bőven a 32 kétszemélyes apartmanban. Ha nem is a hőn áhított, híres-hírhedt korridorrum, de legalább valami. Csak ne lenne olyan messze mindentől. Fájni fog még az a 3 km a novemberi estéken. Ahogy a közös helyiség hiánya is.